Korábban nemzetiségi összetételére nézve teljesen szlovák anyanyelvűnek tekintették a községet. Olyannyira használatos volt a szlovák nyelv, hogy 1754-ben Sződön, Rátóton és Csomádon mindenki szlovák nyelven beszélt, kivéve 15 személyt, aki magyarul is tudott. 1828-ra a fenti szám 12-re csökkent! 1761-ben a plébános leírása alapján a hétköznapi beszédben a sződiek a szlovák nyelvet használják, a szentgyónásban viszont a magyart. A sződiek, valamint a kegyúr, Grassalkovich I. Antal 1771-ben a püspöknek írt levelükben azt kérik, hogy szlovák plébánost kapjanak, mivel a hívek csak a szlovák prédikációt értik. 1828-ra a magyar nyelvet „a szomszédokkal való sűrű kapcsolatok révén majd minden sződi megtanulta megérteni”. 1882-ben az iskolaszék ülésén a jegyzőkönyv tanúsága szerint, mivel az egybegyűltek nem bírják tökéletesen a magyar nyelvet, szlovák anyanyelvükön megmagyarázást kérnek. Az óvodába beíratott gyermekek közül az 1903/1904-es tanévben 4 gyermeknek magyar az anyanyelve, 113-nak pedig szlovák, akik magyarul egyáltalán nem tudtak. 1927-ben az iskolával kapcsolatban a tanfelügyelőség megállapítja, hogy a főváros közvetlen közelében szlovák anyanyelvű gyermekekkel kell a tanítóknak küszködniük, ezért a tanítók állami segítségre szorulnak. 1933-ban a plébános a következőket írta: „A templomban a mise és litánia előtti népének magyarosítása volt az első lépés a tót nyelv kiküszöbölése érdekében.” 1942-ben a plébános a mise nyelvéről azt írja egy jelentésében, hogy „az kezdetben magyar volt, mint a lakosok magyar nevei is bizonyítják. De állítólag tót ajkú asszonyok annyira elrontották, hogy korábban a prédikációk, misék mind tót nyelvűek voltak. 1828-tól kellett minden negyedik vasárnap magyar prédikációt tartani.”
A 20. század végére zömében már csak az idős asszonyok használták az egymás közötti érintkezésük során a szlovák nyelvet.