Tisztelt Emlékezők!


A forradalom kitörésének megértéséhez az 1956-os eseményektől egy évtizedre kell visszatekintenünk.

A II. világháború befejezésekor a világot újra felosztották a győztes nagyhatalmak. A Szovjetunió hadserege elfoglalta egész Közép-Európát, melyet azután meg is kapott a nyugati győzelemhez való hozzájárulása fejében.

A Szovjetunió vezetői a szláv testvériség jegyében kizárólag a szláv országokat tekintették és nevezték felszabadított országoknak. Magyarország a meghódított kategóriába tartozott. A magyar nép „felszabadítását” Rákosi kommunista klikkje találta ki, és ezzel a hazugsággal folyamatosan irritálta a magyar nemzet millióit, és alkalmat adott a török hódítással való összehasonlításra, miszerint a törökök nem ünnepeltették meg velünk Buda meghódítását, célzás az április 4-i állami ünnepre.

1949-re a Kommunista Párt hatalomra törésével csakúgy, mint az országban mindenhol Sződön is megszűntek a három évvel korábban újraszerveződő politikai pártok és ifjúsági szervezetek; a Kereszténydemokrata-, a Kisgazda-, és a Szociáldemokrata Párt, a Katolikus Legényegylet, a leventemozgalom, de megszűnt a tíz évvel korábban, az első világháború hőseinek állított Hunnia szobor előtti koszorúzási ünnep is.

Államosították a helyi Katolikus Felekezeti Elemi Népiskolát, mely ezután Állami Általános Iskola lett.

A háború utáni Nemzeti Bizottság szerepét, részben az újonnan alakuló Hazafias Népfront vette át és rendezte meg 1950. októberében a tanácsi választást, mellyel megszűnt a helyi önállóságot biztosító több száz éves magyar vármegyei, községi közigazgatási rendszer és létrejött a szovjet típusú tanácsrendszer.

Ezután a főváros közellátásának javítására olyan jelentős beszolgáltatásra kényszerítették a falusi lakosságot, hogy kénytelen volt saját terményeit, nevelt állatait rejtegetni és ingyen átadni a begyűjtést végzőknek, sőt az elégséges teljesítéshez még vásárolni is kellett hozzá…

Az 1945-ös 350 sződi családot érintő földosztást követően, nem sokáig örülhettek a szegény emberek a földeknek, mivel a kollektivizálás a földet szovjet példa nyomán fokozatosan szövetkezeti kezelésbe vonta.

Csakúgy, mint az ország más részein Sződön is megjelentek az agitátorok, akik járták a falut és erőszakkal arra kényszerítették az embereket, hogy lépjenek be a szövetkezetbe, írják alá a belépési nyilatkozatot. A község lakossága nem volt hajlandó ennek eleget tenni, ragaszkodtak kisebb-nagyobb földjükhöz, mert a dolgos sződi népnek erős kötődése volt egyetlen megélhetéséhez. Egy hónap alatt még a lakosság negyede sem írt alá. Amikor a zaklatások soron voltak, kiürültek az utcák. Később egy rendőrnyomozó sikeresen megtörte az ellenálló, egyénileg gazdálkodó, földműves lakosságot és megalakult az Aranykalász Tsz, mely szervezetlen, szakembereket nélkülöző, csak kezdetleges eszközökkel rendelkező volt. Gyakori volt, hogy a szövetkezet tagjai fizetést sem kaptak, és még nekik kellett a hónap végén a közös kasszába befizetniük…

Mivel a földek a tsz-hez kerültek az 1950-es években az iparban helyezkedett el a földműves sződiek nagy része. Ingázóvá váltak, otthonuktól távol, Vácott, Újpesten találták meg kenyerüket.

Az 1950-es évek önkényuralmi korszaka alatt a török nevű, legrégebbi sződi utca - a Tabán utca - neve Rákosi Mátyás utca lett.

Az 56-os eseményeket kiváltó sztálinista jellegű magyar diktatúra helyi apró momentuma: a rendőrség a nagybirtokos Szalachy család sződi kúriájában, az akkor bebörtönzött Mindszenthy hercegprímásról egy fényképet talált, emiatt a család egyik tagját nyolc hónap fegyházra ítélték.

Sződön az 1956-os forradalom idején jelentősnek számító forradalmi esemény nem történt. Vér nem folyt. Ez talán azért volt így, mert Sződ lakossága már találkozott a háború borzalmaival, a félelemmel, a fosztogatással, és a 45 júniusi, oroszok által elkövetett szabadrablás, gyilkosság, gyújtogatás, erőszak tizenegy éves emléke sem halványult el ekkor még.

Október 25-én
Sződön Kiss Ferenc a tanácsháza tábláját leverte, majd a helyi rendőrtől fegyvert követelt. Az iskolás gyerekek az osztálytermekben a Kossuth címert rajzolták a falitáblára.

Október 26-án
Piros György korábbi jegyző és Székely Jenő tanító összeállította a nemzeti bizottságra vonatkozó javaslatot. Piros elkezdte a Kisgazdapárt újjászervezését. A forradalom leverése után tevékenységükért mindkettőjüket közbiztonsági őrizetbe helyezték.

Október 27-én
Sződön megválasztották a nemzeti bizottságot, majd megalakították a nemzetőrséget, melynek felszereléséhez fegyvereket Vácról szereztek. A nemzeti bizottság a tanácstagokat eltávolította posztjukról.

November 2-án
Forradalmi tevékenysége miatt a sződi óvodavezető, Lelkes Imréné, Ági néni büntetésként ideiglenesen a faluból menesztésre került.

November 4-én
A sződi lakosság a fővárosi eseményekről érkező híreket figyelte és az idehallatszó ágyúzást hallgatta. Vasárnap lévén az emberek a templomban a szentmise végén közösen elénekelték a Himnuszt és a Szózatot.

A forradalom napjaiban Sződön csak jegyre lehetett alapvető élelmiszereket kapni.

A boltok előtt sorban állókat, a helyi nemzetőrség karszalagos tagjai felügyelték.

A nemzetőrség tagjai a váci börtönből segítettek kiszabadítani a politikai foglyokat.

A településen Csörög irányából végighaladt egy orosz tank, és több magyar katonai teherautó, de ezeket nem érte támadás.

A forradalom napjaiban az iskola sem volt kötelező.

A Hangya üzlet mellett kommunista írók könyveit égették.

A forradalom és a ledöntött Sztálin szobor kapcsán meg kell emlékezünk annak alkotójáról, a lexikonokban sződiként feltüntetett Mikus Sándorról is. A szobrász 1903-ban, az akkor még Sződhöz tartozó Gödön született. Az Újpesti Izzóban dolgozott, majd a rákosi diktatúra kegyelt alkotója, kétszeres Kossuth-díjas művész lett. 1950-ben készítette el a Sztálin emlékművet. Mikus ezen leghíresebb, 8 méter magas és 6,5 tonna bronzból készült szobrát, mint a diktatúra gyűlölve utált jelképét, a forradalom idején, az első napokban döntötték le. Azt a jelenlévőkre bízom, büszkék lehetünk-e Mikusra vagy sem, sződi volt vagy sem?

A forradalom budapesti eseményeinek sződi születésű résztvevője volt Bajkai Tibor is, aki így vall életéről, a forradalom napjairól:

„Sződön születtem, apám kerékgyártómester volt. Sződről a gazdasági helyzet romlásával kellett elmennünk, ezután apám Budapesten nyitott asztalosműhelyt, később Domonyba kerültünk.

Amikor októberben Pesten voltam, a kezembe került egy újság, amiben írták, 24-én felvonulás lesz. Elhatároztam, ezen részt veszek. 23-án este a rádióból tudtam meg, - valami történt. Másnap reggel korán bementem érdeklődni. Jártam a rádiónál, beszéltem emberekkel. A barátom, akivel bementünk, elment a Kossuth térre, mert hallotta, ott gyülekeznek az emberek. Megsebesült a vállán, kórházban volt két napig, de nem nyúlt senki a sebéhez, azután elzavarták kezeletlenül. Végül egy másik kórházban látták el a sebét. Én a ledöntött Sztálin-szobrot mentem megnézni.

A Rákóczi úton hömpölygött a nép, az Emkénél lehettem, amikor ritkulni kezdett a tömeg. Jött egy orosz tank. Beálltam egy kapumélyedésbe. Szemben két gyerek állt puskával, meg egy nő géppisztollyal, és vitatkoztak. A fiú lőni akart a tankra, de a nő lebeszélte volna.

Nem sikerült.

A fiú háromszor lőtt a puskával, majd amikor elfogyott a töltény kivette a nő kezéből a gépfegyvert, kiállt az útra, és lőni kezdte a tankot. Egy darabig nem történt semmi, majd a tank golyószórója hasba lőtte a fiút, és sorozni kezdte az utcát, a tömeget.

Láttam, ahogy az emberek elesnek.

Nem tudtam, mi lesz, mert a tank felém jött, és nem volt túl mély a kapualj. Aztán csend lett. A tank abbahagyta, elindult, meglökte a Sztálin-szobrot, ugyanis néhányan annak üreges testében bújtak el, aztán elindult az Üllői út felé. Később hallottam, a Corvin köznél kilőtték.

Akkor segíteni kellett, a sebesülteket elszállítani a kórházba.

A járda és az úttest határán vékony csíkban folyt a vér.

Kocsival vittük őket, az egyik háztetőről golyószóróval lőttek ránk, de megúsztuk, a sofőr ügyes volt. Utána még bementem, hogy csatlakozzam Pongrátz Gergelyhez, de olyan tűz alatt tartották őket, hogy nem jutottam be a Corvin Közbe. Hazamentem.”

A forradalom eseményei után a megtorlástól és a kilátástalanságtól félve 57 januárjában a Jugoszláv határ felé szöktünk át a határon. Hosszas téli bolyongás után barátokkal, két apró, síró, fázó, éhező gyerekkel sikerült kiérni.

Bajkai Tibor családja belgiumi, majd dél-afrikai évek után 93-ban jött haza. 1997-ben állami kitüntetést kapott 56-os múltjáért.

A szabadságharc vérbefojtása után Kádár kormánya tömeges megtorlásba kezdett. Bírói ítélet alapján 230 főt végeztek ki, köztük Nagy Imre miniszterelnököt és Maléter Pál honvédelmi minisztert. A kivégzetteket jeltelen sírokba temették, melyeket hozzátartozóik évtizedeken át csak lopva látogathattak. Közel 200 ezren emigráltak, mintegy 25 ezren kerültek bíróság elé, a jogerősen elítéltek száma meghaladta a 20 ezret. Még 1988-ban is őrizetbe vételek és erőszakos rendőri fellépés kísérte a megtorlás áldozataira való megemlékezést…